Tartalom

• Összehasonlító táblázat:
• A statikus kötés meghatározása
• A statikus kötés megvalósítása a C ++-ban egy példaként a túlterhelésről
• Következtetés:

A „funkciódefiníció” és a „funkcióhívás” összekapcsolását, vagy az „érték” és a „változó” asszociációját kötelezőnek nevezzük. Az összeállítás során minden „funkciódefiníciónak” kap egy memóriacímet; mihelyt a funkcióhívás befejeződött, a program végrehajtásának ellenőrzése arra a memória címre költözik, és végrehajtásra kerül az abban a helyen tárolt funkciókód, ez a „funkcióhívás” kötődése a „funkció meghatározásához”. A kötés „statikus kötés” és „dinamikus kötés” kategóriába sorolható.

Ha már a futásidejű előtt ismert, hogy melyik funkcióra hívják meg a felhasználót, vagy milyen értéket rendelnek egy változónak, akkor ez egy „statikus kötés”. ha a futás közben megtudja, akkor azt „dinamikus kötésnek” hívják.

1. Összehasonlító táblázat
2. Meghatározás
3. Főbb különbségek
4. Következtetés

Összehasonlító táblázat:

Az összehasonlítás alapja	Statikus kötés	Dinamikus kötés
Esemény előfordulása	A fordításkor bekövetkező események "statikus kötés".	A futás közben bekövetkező események "dinamikus kötés".
Információ	A függvény meghívásához szükséges összes információ a fordítás idején ismert.	A függvény meghívásához szükséges összes információ megismerhetővé válik futás közben.
Előny	Hatékonyság.	Rugalmasság.
Idő	Gyors végrehajtás.	Lassú végrehajtás.
Alternatív név	Korai kötés.	Késői kötés.
Példa	Túlterhelt funkcióhívás, túlterhelt operátorok.	Virtuális funkció C ++-ban, felülbírált módszerek a java-ban.

A statikus kötés meghatározása

Amikor a fordító nyugtázza a függvény meghívásához szükséges összes információt vagy a változók összes értékét a fordítás ideje alatt, akkor azt „statikus kötés„. Mivel az összes szükséges információ a futási idő előtt ismert, ez növeli a program hatékonyságát, és megnöveli a program végrehajtásának sebességét.

A statikus kötés nagyon hatékonyvá teszi a programot, de csökkenti a program rugalmasságát, mivel a „változó értékei” és a „függvényhívás” előre definiálva vannak a programban. A statikus kötést egy programban hajtják végre a kódolás idején.

A függvény vagy az operátor túlterhelése példája a fordítási idő polimorfizmusra, azaz statikus kötésre.

A statikus kötés megvalósítása a C ++-ban egy példaként a túlterhelésről

#include névtér std; osztály túlterhelés {int a, b; public: int betöltés (int x) {// első betöltés () függvény. a = x; cout << "x értéke" <funct (); // A fenti állítás határozza meg, hogy melyik osztályfüggvényt kell meghívni. p = & D1; // A mutató alakja megváltozik. p-> funct (); // A fenti állítás határozza meg, hogy melyik osztályfüggvényt kell meghívni. p = & d2; // A mutató ismét változik. p-> funct (); // A fenti állítás határozza meg, hogy melyik osztályfüggvényt kell meghívni. visszatérés 0; }

Itt a mutató értéke megváltozik, amikor a program végrehajtásra kerül, és az mutató értéke eldönti, hogy melyik osztály funkciójára kell hivatkozni. Tehát itt az információ futási időben kerül megadásra, időbe telik az adatok megkötése, ami lelassítja a végrehajtást.

1. Azokat az eseményeket, amelyek fordításkor fordulnak elő, például egy függvénykódot társítanak egy függvényhívással vagy érték hozzárendelésével egy változóhoz, statikus / korai kötésnek hívják. Éppen ellenkezőleg, ha ezeket a feladatokat futási idő alatt hajtják végre, akkor dinamikus / késői kötésnek hívják.
2. A „hatékonyság” növekszik a statikus kötésben, mivel az összes adat a végrehajtás előtt összegyűjtésre kerül. De a dinamikus kötés során az adatokat futásidejűleg szerezzük be, így eldönthetjük, hogy milyen értéket kell hozzárendelni egy változóhoz, és melyik funkciót kell futtatni, ez a végrehajtást rugalmassá teszi.
3. A „statikus kötés” a program végrehajtását gyorsabbá teszi, mivel a program végrehajtásához szükséges összes adat a végrehajtás előtt ismert. A „dinamikus kötés” során a program végrehajtásához szükséges adatok a végrehajtó időpontban ismertek a fordító számára, amely időbe telik az értékek azonosítókhoz történő kötéséhez; ennélfogva lassítja a program végrehajtását.
4. A statikus összerendelést korai összerendelésnek is nevezzük, mivel a funkciókódot a függvényhívással társítják a fordítási idõ alatt, ami korábbi, mint a dinamikus összerendelés, amelyben a funkciókód a futásidejû funkcióhíváshoz van társítva, ezért késõi összerendelésnek is hívják.

Következtetés:

Azt a következtetést vonjuk le, hogy amikor a változó és a függvényhívás értékeirõl elõzetes ismereteink vannak, akkor statikus kötést alkalmazunk. Ezzel szemben a dinamikus kötés során minden információt megadunk a végrehajtáskor.